Gondoltam ha már az Ő elnökük – Putyin – idejött, ideje hogy én meg odamenjek egy kis időre. Már régóta próbálom őket noszogatni, hogy gyerünk előre a tagnövekedéssel, és most végre meghivást kaptam, hogy non profit menedzsment tréninget tartsak, és nemcsak a fővárosban, hanem rögtön egy kicsit az Urál lábánál.
Megérkezésem után rögtön a szállodába sikerül menni, röpke 2 óra hatalmas dugó után. Éppen múltkor panaszkodtam, hogy a cseh légitársaság, amikor a prágai repülőteret lezárták, milyen szakadt hotelbe rakott el. Na, azt a panaszt jelentem, ezennel visszafogom. A 3-4 körös szállodai regisztráció után (miután, elvették az útlevelet, meg kisértő dokumentumokat) sikerült felmenni a szobába. A 35 emeletes épület 9-dik emeletén sikerült szobát kapni.
Tekerős gombos tv, még az 1980-as moszkvai olimpia logojával diszitett rádió. Egy ágy a sarkoban, szigeteletlen ablak, szemben egy hatalmas forgalmú autópálya. Törölköző nuku, gyanus folt a párnákon meg a földön az van. Na mindegy, 2 napig csak kibirom (és ezennel áldom eszem, hogy a másik városban inkább egyik tagnal fogok aludni…) Elmentünk a helyi szervezet irodájába (elég jó helyen van, bár az épület olyan mintha most épitenék újra egy bombázás után). Rövid meeting a vezetőkkel, aztán irány a Vörös tér. Na az szép, és ékes bizonyitéka, ha az oroszok akarnak, akkor tudnak épitkezni. (A sarkon van egy épület, ami teljesen leégett egy éve, és semmi perc alatt újjáépitették azt is) Megyünk, megyünk a téren, egyszer csak két szimpatikus katonabácsi odajön, hogy virágos szerelelmem, útlevelet por favor. Na, az még pecsételés alatt a szállodában van. Na , akkor most velünk jön, mondani bácsi. Kisérőm elkezdett egy kicsit magyarázkodni, de egy idő után, csak az Ő arcképes igazolványába elhelyezett másik arcképes papir (100 rubel) segitett gyorsan a helyzet megoldásában. Miután túlestünk ezen csak az alvás maradt, na meg hogy előtte gyorsan visszakapjam a szállodában az útlevelet, miután tisztességesen telepecsételték. Ja, a szállodában 4-5 hölgy úl a check in pultnál. Egyik elveszi az útlevelet. Másik szedi a pénzt (előre kell fizetni szigorúan, és nem keveset), egy másik megmondja, hol fogsz lakni, és ha elmész egy negyedik hölgy veszi át a kulcsodat. Ja, és az útlevelet, egy szobában adják vissza, amire az van irva, hogy „all around the clock”, de persz amikor odamentem akkor pont be volt zárva.
Másnap, a meghirdetetthez képest 1 óraval késöbb értünk oda a tréning szinhelyére, de nem volt semmi gáz, hiszen igy is elsőnek érkeztünk. Az itteni szabály szerint, mialapján, amennyi ember ott lesz, annyi a résztvevő, az eredeti, 18 ról 12-re csökkent mezőnyből 7-en csak megérkeztek. Elkezdtük a programot, féilig angol félig oroszul ment a dolog, de nem volt semmi probléma belőle. Este a tréning után, egy jó kis kajálás következett (kiderült az hogy a franciasaláta, az orosz saláta meg ilyenek), és újra vissza a szot üdülőbe. Szombat reggel, egy kisebb replülőtérre mentünk, hogy a másik városba szálljunk. Mielőtt a gépről mesélnék, meg kell jegyeznem, hogy egy dolog marhára tetszett. Úgy mint amerikaiban, itt is le kell venni az embernek a cipőjét, hogy berakja az átvilágitóba. Itt viszont azon a helyen ahol vissza kell venni a cipőt, egy csomó cipőkanalat lehet használni. A gép, az persze itteni márka. Utaztál már olyan gépen, hogy az ülések fölötti tároló abszolút nyitott? Hogy a légikisérő felszállás közben fut vissza a helyére, hogy leüljön? Hogy csöpög a tetőről valami be az utastérbe? Na én most már igen. Amúgy meglepő módon a tengerentúli járatokhoz hasonló ételkiszolgálás volt, rendes menüsorral, átlagtól eltérő módon. Megérkezésünk a reptérre, olyan volt mintha Csorna buszpályaudvarra érkeztünk volna. A repülőgépről leszállva, csak kisétáltunk a repülőtérről, ahol egy felvonulási épületbe kellett menni a csomagokért, amit kizárólag a csomagjegy ellenében adtak ki, kézről kézre. A reptérről a városba meg kellett állapitanom, hogy Ufa nem igazán egy szép város. A maga 1,5 millió emberével kisvárosnak minősül, és mivel minden ember 10 emeletesekben van elszállásolva, úgy is néz ki. Sehol egy ember, vagy egy szabaka. Kiderült, hogy a magyarok őseivel történő találkozás nemcsak egy üres szólam, Ufa Baskiria területének egy nagy városa, ahol az oroszok mellett a baskirok vannak többségben, és az ő nyelvük a finnugor nyelvcsaládba tartozik. Igen megható pillanat volt, amikor a baskir JCI képviselője késöbb az estén egy turulmadárral diszitett ladikát adott ajándékba, rokonságunk emlékére. Este fogadás volt, érdekes módon nagy ivászat nélkül, az új elnök beiktatásával. Másnap ismét JCI Achieve – Non profit management tréninget tartottam, szinkrontolmács segitségével, ami azért nem egy könnyű múfaj, igy este 8 ig szine 12 órán kereszül kellett nyomnom a szöveget. Meglepő módon a helyi szervezeti tagok kinézetük, viselkedésük alapján, teljesen a mi Nyiregyházi szervezetünk tagjaira hasonlitottak, nemhiába, itthon JCI Nyiregyháza a keleti országrész koronája, ahogy ők Oroszhonban. A repülőút visszafele már nem hozott újdonságot.
Az úton visszafelé azon gondolkodtam, hogy a 38 európai JCI tagországot tekintve a legkeletibb helyi szervezetet látogattam meg ezzel a kis utazással, ami érdekes élményeket, tapasztalatokat hozott egy érdekes ország, érdekes JCI szervezetének megismerésével.